Na amán felháborító ami itt folyik! Az igénytelenségbe fulladás, dagonyázás, a hülyeség! Tapitelefon, fészbuk, a megauploadot meg leoltjuk? DIK MÉG A CSENGE! Csenge sokadszorra visszatért benneteket jómódra tanítani, akárcsak Duplantierék, akik borzadályos nagy lemezt hoztak össze megint. A hangzás elvileg egyre tisztább és mégis setétebb, de nekem egy kicsit hiányzik az a (főleg elsőlemezes) hömpölygés, ami lehet hogy összemosta a hangszereket a nagy zúzalékosbödönben, viszont engem maga alá temetett, mint lavina az alpesi budit. Na de itt már jelentkeznek az első sorban, úgyhogy át is adom a szót, igyekezzetek árnyékban hallgatni, mert a napon kurvameleg van! (ui: ez ugyan nem torrentnegatív zene, de ami nincs meg visszamenőleg azt kérni kell)
A szót megadom:
https://www.youtube.com/watch?v=ZuqHRlfk7nA
https://www.youtube.com/watch?v=iFtOTCGpIk0
https://www.youtube.com/watch?v=oug_OnxRMZg
Új Óceános lemez, haladunk szépen a noise-zúzda ambient felől a progresszív dalközpontúság felé, akárcsak a hasonszőrös Mastodon. Nem puhulunk, kiteljesedünk, fittyet hányunk a zeneiparra mint a Linkin Park, mert az úgyis haldoklik, semmi divat. Kívánom minden előadónak, hogy hasonlóan bokrosodjon meg, gyönyörű lemez.
Óriási héber-rabbi-reggae Matthew Paul Miller néven anyakönyvezett szakállas úriembertől aki Matisyahu is, főleg ha előad, ami általában nagyon karakteres, sok műfajt piszkálós, de főleg őszinte, ráadásul mindenképpen slágeres. Hogy mennyire, az kiderül szeptember 5-én a Zsidó Nyári Fesztiválon a Syma Csarnokban, legalább is számomra mindenképp. Kívánom, hogy derüljön ki nektek is + kollegiális üdvözletem egyébként is. Honoljon reggae-érlelte napsütötte nyárvégi béke kis szívetekben.
Eltűnés-megjelenés. Viszont akkora csengezene jön, mint a ház. Korrektül parodizálni a death metál-t és úgy keverni (némileg gagyi) dizsivel, hogy naponta akár 3x-4x lemenjen a lemez, na ilyet még nem básztam. És nem hiszed el, de tényleg jó, és nem csak annyira, hogy vitszes, hanem rácsúszol, mert ezek a kis pofátlanok olyan húzásokat merészkednek meg a poén és a gagyizás mögött, hogy egyre többet és többet hallgatod, aztán babinénicső, nyárzene lesz belőle. Mégmégmég.
Eltűnés-megjelenés. Viszont akkora csengezene jön, mint a ház. Korrektül parodizálni a death metál-t és úgy keverni (némileg gagyi) dizsivel, hogy naponta akár 3x-4x lemenjen a lemez, na ilyet még nem básztam. És nem hiszed el, de tényleg jó, és nem csak annyira, hogy vitszes, hanem rácsúszol, mert ezek a kis pofátlanok olyan húzásokat merészkednek meg a poén és a gagyizás mögött, hogy egyre többet és többet hallgatod, aztán babinénicső, nyárzene lesz belőle. Mégmégmég.
Egynyári koszolás-maszatolás, érthető témák, tánc és vállránga, retrókása ének, feelgood-insurance. A semmittevés, a fontolvahaladás (ércsd: semmittevés), és az egyéb alacsony jouleigényű tevékenységek jókedv esetén ajánlott kisérőzenéje. Nem gondolkoztam még soha azon, hogy zeneileg mit ad a cucc, de sosem tartottam fontosnak. Hangulatban verhetetlen, egy csipetnyivel kevesebb gépieskedés emelhetné tökélyre a cuccot, de ez már csak ízlés kérdése. Azt meg ugye mindenki ismeri, hogy óúblekbedi-bembölem. Ha arra jót ráztál valaha, a többi track sem okozhat csalódást.
Pojénzene hiszen végre kinapott a süt. Elmebeteg váltakozása a mindenségnek (ld. kategóriák), amely akár uncsi is lehetne, de a rendszerezett japán hirtelenkedés egyszerre teszi viccessé és húzóssá a zenét. Van magas, mély hörgős mindenféle ének, azt se tudni ki fiú és ki lyányka, de nem is fontos. Annyit a sztárságról, hogy közük lett a Death Note-hoz, aztán ismerte őket rögtön mindenki. Hát én még így sem.:) Feszült emberkéknek nem ajánlott, bármelyik szinkópa szünetében befigyelhet egy nem várt gurgulázás, netán böfögés.
feladathoz. Kicsit megbeszéltette magyarul a zenekari tagokat is, de azért érezni lehetett, hogy nem összeszokott még a banda, meg gondolom a magyar konferálás is bosszantotta kicsit őket, de barátian eloltogatták egymást a számok között. Főleg a 1999-es Straight Aheadről játszottak nagy lendülettel, pár dalt máshonnan, bónuszba pedig egy kis Stand By Me-t (NOFX cover (Pennywise cover-cover)- cover nyúlás? ne már), Alien-t, acsitári-t, meg Bro Hymn-t (OooOOOooO - és mindenki nyomás a színpadra) szóval a zárás is szép volt. Azért nem hüppögtem, és eltartott egy ideig míg leesett, hogy gyerekkori álom megvalósítás No. 32 kipipálva. Persze hogyne jött volna rám az ünnepelhetnék reggel 5-ig.
A posztgrunge fejlődik szépen mindenfelé, csak kevesen nyomatják úgy, hogy ne olyan legyen mint valami más. A Shinedown nagyon szép irányban halad, sorlemezeik mindegyikén észrevehető az imprúv, bár még mindig történik néha a zenében olyan dolog amit nem úgy csinálnék ahogy, de szerencsére több az olyan ötletük, ami eszembe se jut pedig olyan állat, hogy széjjelvág, és még ígyis tök populár és élvezhető. Az olyan tételek mint a címadó, a Cry For Help, vagy a The Crow and The Butterfly a banda legjobban átgondolt húzásai, azonban sajnos a stílusból adódó korlátok miatt még mindig akad üresjárat, töltelék, a felesleges bónusztrekkekről nem is beszélve. Persze ez nem feltétlenül a zenekar hibája, hiszen meg kell tölteni valamivel egy lemezt, de a húzótételekre érdemes odafigyelni. Egyébként érdemes ronggyá hallgatni az egészet, mert a fenti kis apróságoktól függetlenül nagyon élvezhető, fülbemászó, és a srácok természetesen azt is megmutassák, hogy mit is tanultak a konziban. A borítót viszont sajnos csak elrettentésképpen tudom kitenni, mert engem pl. egy napközis photoshop foglalkozás citromdíjas alkotására emlékeztet. Ha minimál, akkor legyen az, ha meg nem, akkor kápráztatódjon el a jó közönség.