Dik még a Csenge!

Lazarus Bird mától a neten. Mi már év albumát kiabálunk, nincs már sok jelölt aki lekörözheti, főleg ilyen teljesítmény után. Mindenesetre itt a helye a kismadárnak. Ja és a gyönyörű borító külön pluszpont.

PART 1

PART 2

Nem semmi ez a Bandi: nem elég, hogy őrült zenéket posztol, még maga is míveli e ősi mesterséget. Na, ezzel a pakkal igyekszem kicsit csitítani a kedélyeket. Everlast bácsit már bemutattuk korábban is, de a csóka most új lemezre határozta el magát. Nagymaroson egy részeg estén sikerült rájönnöm, hogy Kowalsky őt próbálja erőltetetten utánozni. A gond az, hogy Everlastnek ez a vérében van, Kowalsky meg csak simán elkurvult. Itt jegyezném meg, hogy az új Black-Out lemezt is várjuk. Na, de vissza a témához, egy hallgatás után szerintem nem lett rossz a korong, akik csípik most sem fognak csalódni! (amúgy csak engem lep meg, hogy ennyire fű alatt jelenik meg manapság egy Everlast album?)

 

Folytatva a lazulást, itt van az Eyesburn egyenesen Szerbiából. Igen, ők harsonáztak, világzenéltek és énekeltek a Soulfly "Moses" & "Innerspirit" című tételeiben. A kilencvenes évek elején alakultak, túl is vannak jópár kiadványon, ez például 2003-as keltezésű cucc. A reggae tipikusan az a zene, amit vegytisztán maximum két dalig viselek el, de ha elektronikával (Bong-Ra, Aaron Spectre...), vagy esetünkben egy csipetnyi metálkodással fűszereznek, na az még megmentheti. A stílusból a Skindred sem feltétlen kedvencem, nálam az Eyesburn jelenti Jamaikát. Nem az a fajta muzsika, amiért nagy összeget adnék, hogy koncerten elcsípjem őket, de egy feszten lenne esélyük. Ja, és írtak rá pár slágert is a srácok. 

A The Chariot nevezetű Josh Scogin marhulást már megismerhettétek nálunk, amitől egy cseppet sem különbözik, de talán egy fokkal jobb a Norma Jean-nel készített 2002-es debütlemeze, amikor is ebben a bandában szaggatta a hangszálait. Semmi újdonságra nem kell számítani így visszafelé haladva az időben, talán annyira, hogy ezen a lemezen még érződik, hogy nem Josh agyszüleménye az egész. Csak annak ajánlom aki nem ijed meg a Dillingertől és extrém társaitól, és imádja a beteg, cseppet sem steril hangzást. A borító és a cím ne tévesszen meg senkit, kívül szépség, belül mocsok és elmeháborodás.

Más: Cundra demo-t fülelhetsz, ha felmész a honlapra, vagy a myspace-re. Hallgassátok sok szeretettel, mert igényli.

Nem szokásunk diszkográfiákat kitenni, elvégre ti is utána járhattok a bandák/előadók többi jóságának, de itt csak két albumról van szó, ráadásul fasza is mindkettő. Az Ill Niño-ból kirakott gitárosnak 2003-ban csörgött a telefonja, a vonal másik végén pedig a Cavalera család főnöke, Gloria volt, aki meghívta Őt egy próbára. Ezt három Soulfly, egy Cavalera Conspiracy és két szólólemez követte. Aki meghallgatja az első Rizzo művet, világossá válhat számára: főleg a pörgőrúgásban otthonosan mozgó gitáros érdeme a Prophecy című remekmű, de a másik két Soulfly-ban is bőven benne volt a keze. Az első CD vitathatatlanul hibátlan, de a másodikban már több hibát is találok. Gyengébbek lettek picit a témák, illetve Ritchie Cavalera is beszabadult a stúdióba, ezzel két dalnak annyi, legalábbis a részemről. A tízpontos debütöt mindenképpen le kell szedni, de a nyolcas körüli második sem büntetés.

Colossal Myopia (2005)                     PART1  PART2

The Ultimate Devotion (2007)           PART1  PART2

pass: synaesthesia

A Bolt Thrower egy brit death zenekar, akik a nyolcvanas évek óta vannak a színtéren. Zeneileg egy lassabb Heaven Shall Burnt kell elképzelni, vokál ügyben pedig itt inkább höri-möri megy a németek acsarkodása helyett. Amúgy Hevönéknél nagy kedvenc a Bolt Thrower, egy interjú szerint velük turnéznának a legszívesebben. A CD-n szereplő  Powder Burnsnél pedig minden HSB-fan felkaphatja a fejét: igen, ez szinte majdnem egy az egyben a Deaf to Our Prayers album 'Counterweight'  című slágerének a főriffje. Még nem nagyon ástam bele magam a csapat munkássásába, de a három meghallgatott album közül ez tetszett a legjobban, úgyhogy ez repül a csengemagazinra. Tökéletes nyártemető zene, holnap szerintem erre ballagok be az első órámra...

PART1     PART2

Na most mánia van, ahogy szépen beleszagoltam a dubstep szépségeibe. Ezzel kelek, ezzel fekszem, és annak ellenére, hogy még nem kapizsgálom annyira a témát, biztos hogy nem szemét a cucc, sőt. Igazából az ami elsőre megfogott a zenében, az a végtelen igényesség és finomság, ahogy bánnak az elektronikával. Ráadásul ha fülessel hangosan, vagy jó cuccból hallgatja a jó metálos, akkor azt is hallja, hogy milyen finomságok vannak a háttérben, kis koszolás, zaj, zörej, de csak szépen, hogy el ne baszja. Már pár hallgatás után is jól elkülöníthetőek voltak a trackek, így hamar kikristályosodtak a kedvencek. Ajánlott mindenhová, minden tevékenységhez, én aludni szoktam rája. Szteppelj a dubra a Buriallal és a Csengével!

Úgy érzem kezdünk túlzásba esni a Relapse kiadó csapataival, hiszen a most következő The End is ebben a csónakban evez. A promószöveg szerint a csapat Dillingeresen bonyolult, Mastodonosan prog és Neurosisosan borult. Ezzel a kijelentéssel azért csínján bánnék, de van benne igazság. A legutolsó Elementary című kiadvány a legkönnyebben befogadható The End album, sokféle dal kapott rajta helyett, és a dallamokkal sem spórolnaka srácok. Olvastam csalódott kijelentéseket is a lemez kapcsán (eltűnt az előző korong brutalitása/őrültsége), de nálam akkor is betaláltak  ezzel az 51 perccel. Érdemesek egy próbára, meg amúgy is, megígérem: egy ideig most relapse szünet lesz a blogon.

Itt van Kacsa a mama, meg Papa, a Jo, a csengén itt a vieszópí, húdejó. És korai ráadásul. Igazából ehhez nincs sok hozzáfűzni való, talán csak annyi, hogy na ki jött vissza mostanában, és emiatt szemezgetünk a korai gyöngyszemekből. Tételmondatok a 14-ből, kivéve Papa Jo, mert ő asszem 13. Haverok, pezsgő, pénz, zuglói kutyák, ginopapa, szmókiszmók, szraplóóó, kult a magyar hiphop ezredfordulójáról, töltsd és rázzad.

Ja és ha olyan fáradtak vagytok mint most én, nézzetek kisvakond videókat, meg amúgy is. TÁDI!

November negyedikén a Doomriders társaságában érkezik Pestre a Tompa vezette Disfear, ennek örömére álljon itt a legutolsó művük. Igazi zabolátlan rákenról muzsika, biztos nagy táncot lejt majd rá a Corvintető közönsége, akik 3500/4000 forintért mulatnak. Meglepődnék, ha nem lennék ott. Na, most pár gondolat másról. 28-án volt két éve, hogy megvolt a szemműtétem, gyorsan elszaladt ez az idő... közben a nyárnak is vége lett (tartalmas volt, mit ne mondjak :D) megcsináltam a turnét is, szóval elégedett vagyok. Holnap neptunozás lesz, gondolom lefagyással, lassúsággal és egyéb nyalánkságokkal. Talán lesz új külsőnk, de Bandi a holnapi ütőkártyáját még biztos a fapados verzión játsza ki. Érdemes lesz rákészülni, nem is tudom, hogy arra az adura mit lépjek. Készüljetek, megint az árral szemben fogunk úszni. Ja, és a The Ocean pedig jó volt élőben, csak kár, hogy a 30 tagból csak 5 volt itt.

Itt is van a német Óceán legfontosabb lemeze, ahogy arra számítani is lehetett. A zenekar, akik olyan sokan vannak mint egy napköziscsoport, a földtörténeti korok feldolgozását vállalta be, és egyáltalán nem kisiskolás szinten teljesítették a házifeladatot. A cucc elég monument és odabaszós, ugyanakkor változatos is. Nem könnyen emészthető cucc ez sem, de jobban el tudom képzelni koncerten, mint egy Buried Inside-ot, persze erről majd Szék koma ejt pár szót, hogy milyenek az óceánosok élőben. Önmagukat nem is zenekarnak, hanem egyenesen kollektívának nevezik, milyen szép is ez a kifejezés.

Főleg hogy tegnap meglátogattam az A38-on a Kollektíva buli háza táját, cseppet sem rosszkedvű állapotban, és helyileg meg zeneileg az egyik legkirályabb mulatságban lehetett részem, ajánlom kedves figyelmébe mindenkinek. Hallgatózzatok.