Van új The Chariot, nem tudom mióta kering a neten, de hivatalosan 1 hete jelent meg. Nekem a gitárhangzás nem tűnik annyira retkesnek, mint volt a Fiancée-n, amit nagyon is csipáztam, meg ezt a borítót sem kajálom túlzottan, szóval még csak emésztgetem. Jó a cucc amúgy, csak nekem nem üt elsőre, kicsit összetettebb, kevesebb benne a húzás és a monotonitás. Mondhatjuk, hogy érettebb lemez, persze ez káoszilag kinek tetszhet, kinek nem, nekem elsőre még szokni kell. A youtube-on megtaláljátok a lemezfelvétellel kapcsolatos bohóckodásokat, nuskullék szépen csokorba is szedték, a legfrissebb hat hír rejthet videót, meg van szép májpék is. Jó étvágyat hozzá, beteg villanygitárzenéket kedvelőknek ajánlott csak.
Nagyot néztem, mikor a last.fm-en dnb-nek tegelték az Angliában született ázsiai származású előadót. Először ugyanis a "Ha" korongot hallottam Talvintól, ami jóval lágyabb húrokat penget, amíg az OK néhol igencsak bepörög. A drum and bass-t persze az OK albumra is erős túlzásnak érzem, de mondjuk, hogy van ennek is egy cseppnyi létjogosultsága. A korong indiai tabla dobokon játszott ritmusokon alapszik, népzenei zenei aláfestéssel, néhol vokális kísérettel. Meglehetősen spirituális hatást képes így elérni a muzsika, amit az elektronika egészít ki egy egészen sajátos eleggyé. Az egyedüli gond már csak az, hogy a termékeny előző évtized után Singh a 2000-es években szinte semmit sem adott ki. Elvileg idén jön valami újdonság, kíváncsian várjuk.
Végre, csak megtörtént a visszatérés! Egy ilyen zenekar esetében akik nem is egy kultlemezt adtak ki, nyilván csak azokhoz történhet a viszonyítás. Attól nem meglepő módon elmarad az Awake, de rossznak sem szabad nevezni. Vannak rajta igazán erős dalok (pl. a dallamos tételek eléggé korrektek, bár a csapatnak sosem az volt a legerősebb fegyvere), de üresjáratok is, amiért klasszikusnak én sosem nevezném. Az AILD-os Timnél felvett anyag természetesen tarol, de ezzel igazából nem is volt náluk gond az évek folyamán. Nálam jelen pillanatban 7-8 pont környékén mozog a cucc, amit természetesen illik ismerni.
A Sleep mindenkinek a szíve csücske volt, nyáron a mázlista angolok újra láthatják is őket. Namármost az OM a legendás zenekar ritmusszekciójából alakult, vagyis Al Cisneros és Chris Hakius hívta életre a duót. Haikus tavaly lécelt le, ez a búcsú stúdiómunkája. Emil Amos váltotta őt a doboknál, akivel eddig mégcsak egy single jelent meg, ami nem is rossz. Hangzás (és dal) ügyileg azért a Pilgrimage marad a kedvenc, az olasz kirándulásom alatt vagy tízszer pörgött le. Meglepő, de a bőgő-dob összjáték annyira kiegészíti egymást, hogy más hangszert nem is hiányol az ember, így még a végtelen autópálya is sokkal elviselhetőbb. Szeánszokra is ajánlott a muzsika, a kellemes ének - törzsi dobolás kombónak köszönhetően. Nem hiszem, hogy valaha is jönnek hozzánk, de jó lenne.
Anno Bandi apátok szerintem a legkevésbé alap Cave In (se nem korai, se nem annyira tökéletes) korongot posztolta, de lelke rajta. Most az én favoritom jön. Ez a második teljes lemeze a csapatnak, és az első olyan, ahol 
Eléggé romos állapotban vonszoltam el magam a spanyolok koncertjére, de mivel szerintem nagyon minőségi zenét játszanak és ráadásul ezt bagóért (500 Ft), ez becsületbeli ügy volt nekem. A két előzenekart végig sem bírtam állni, bár a kiszűrődő hangok alapján nem voltak rosszak (az előtérben szóló Children of Bodomnál biztos jobban ütöttek). Tíz után állt fel a háromtagú zenekar, 2 átlagos ruházatú - énekes / gitáros, dobos - és egy démonleples bőgősleánnyal. Utóbbinak a mosolyai igazán félelmetesek voltak, terrorban tartotta a 12 fős publikumot. Igen, ennyien voltunk.A koncert 6 dalt tartalmazott egy órában, hiba nélkül. Élőben még nem is láttam ennyire progresszív háromtagú felállást, a dalok pedig megbízhatóan daráltak az Opeth vonalon. Különösen az új album elkalandozós szólójával megtarkított No Guide állt közel a szívemhez, de a régebbi negyedórás szerzemények közül is a jobbakat szedték elő. Zárásként meg talán a The Dawn Leaves Pieces of Rottenness hangzott el, ami a második korong legjobbja nálam. A végén senki sem mert még egy nótát kérni aminek ugye két oka is volt:
Oppá. Nem nagyon találtam túl sok zenét, ami a Bohren & der Club of Gore által kitaposott utat követné, de Buz Hendricks egyszemélyes zenekara eléggé ezt az oldalt képviseli. Azért azt hozzá kell tenni, hogy egy picit gyorsabb ez a cucc, kb. a Kilimanjaro Darkjazz - tempóra kell számítani, tehát az új Brutal Truth még mindig picit nagyobb sebességet hoz. A szaxofonra épül az egész móka, meg az elektronika is hangsúlyosabb szerepet kap, plusz néhol vokál is feltűnik. Nagyon kellemes az egész, észrevétlenül szalad végig a 4 lemezes diszkográfia, ami a 2006-2008-ig tartó munkássága az úrnak, tehát termékeny előadóról beszélünk. Ez a cucc a 2006-os debüt, helyes számsorrend 
A csengemagazinon már harmadszorra szerepel az izlandi fiatalember, aki egész héten minden nap egy-egy új tételt rakott fel ingyenesen a kiadója oldalára. Én csak egyben hallgattam végig a 20 perces, EP hosszúságú anyagot, ami szerintem nem lett rossz. vannak rajta igazán szép darabok, mindenképpen érdemes leszedni. Ezzel a szimpatikus hozzással minden bizonnyal könnyebb lesz kihúzni a következő nagylemezig, ami remélem még idén kijön, mert már az elsőt eléggé ronggyá hallgattam. Legközelebb megint rakok valami arclehúzót, mert újra túlzásba viszem a művészetet.
