Dik még a Csenge!

Nem tudom hogy kerülhette el eddig a figyelmemet a japán mester munkássága azonban nem szomorkodok, mert most viszont nagyon betalált. A nemrégen az A38-on koncertező 46 éves (volt) yakuza az elsők között volt, aki a downtempoval/triphoppal/absztrakt hiphoppal kitört az undergroundból és világszerte ismert lett. 10 lemezből álló eddigi alkotásait most egy életmű dvd-vel koronázza meg, mivel rengeteg olyan korai cucca van a vhs korszakból, ami elveszett. A mai csemege, a Shinsou lemez is a Krush-alapművek közé tartozik. Ez a stílus eddig egyébként nem állt túl közel hozzám, azonban úgy látszik, hogy DJ Krush megmutatja nekem, milyen mély a (húsvéti) nyúl ürege, feltéve hogy a piros kapszulát választom. És te?

Ez tényleg egy olyan lemez, amiről még nem olvastam negatív kritikát. Persze egy-két durvább hangvételű írás sem változtatná meg a véleményem: ez a világ legnagyobb metal lemeze. Adott egy 24 év körüli Devin, aki még összeszedett 3 kiváló muzsikust és letették az asztalra ezt a zavarbaejtő remekművet. Nehéz elhinni, hogy 1997-es keltezésű albummal állunk szemben, mert a hangzás is abszolút fejletépős, a zene pedig még ma is ugyanolyan friss, mint 11 éve. Nem akarok dalokat kiemelni, mert a 39 perc alatt konkrétan 9 csúcspont van, nincs értelme túlragozni a dolgot. Ezek után a mester ha nehezen is, a szólópályája mellett még kiadott 3 SYL korongot, de már a minőség sajnos jócskán elmarad a Citytől. Ez az én elfogultsági posztolásom, ezzel köszöntöm újra köreinkben Bandai Commandantét.

A koncertről: A Stolen Babies legalább annyira tetszett, mint a lemezen, kb. a közönség fele szintén jól szórakozott rajtuk. A Poison The Well nálam "lemezen elmegy" kategória, élőben pedig elaludtam rajtuk. Dillingeréken sikerült felkelni, gyakorlatilag megsemmisítő csapást mértek a hajóra, Greg szó szerint, hiszen szétcincálta az A38 álmennyezetét is. Soha rosszabbat!

Szomorú vagyok, hogy nem indult engem hiányoló és egyébként is éljenző sorozat, de majd túlélem valahogy. Ellenben: Tech N9ne baby! Ronggyá hallgattam a négert sítáborban, nagyokat boardoztam rá, szal alap hogy a szívemhez nőtt a lemez, ráadásul hozzátartozik az Alpha Dog fertőzésemhez is, amit leginkább az éterben szó útján szeretek terjeszteni. Ötletes és egyáltalán nem tucat zenei témák, és őszinte, feleslegesen nem gengszterkedő, bulizós dumák, egyedi stílus. Van pár kedvencem hip-hopból is de Tech papa nem gyengén überel mindenkit, simán megér egy próbát rappileg szűz olvasóknak is. A másik: a lemez egyértelműen legjobb trackje a Caribou Lou. Nem szokásom utánanézni a szövegeknek ha rapről van szó, de hálistennek megtalált a kivétel. A Caribou Lou egy koktél: 75% os bacardi (151), malibu rum, ananászlé ilyen arányban. Házilag kipróbáltuk korrektul, és azt kell hogy mondjam, hogy ez bizony a koktélok Mustangja. Jeget tegyetek bele. Karibúlúzni befele, aztán holnap menni Isten Háta Mögöttre a Trafóba, pénteken meg Cundrára a Picasso Pointba.

Elkalandozós poszt lesz ez. Egyfelől itt van ez a lemez, elég kellemes rákenról, Attis énekel rajta (Mayhem/Sunn O))) és így tovább...), és az ismeretlenség ellenére ügyes a formáció. Nem egy agyonbonyolított zene, de a vokál borultsága igyekszik eltolni az extrémebb dolgok felé. Lesz új album is idén, immáron Attila nélkül. Várjuk, mert ez aprít. Riogatni azért nem akarok, aranyos ez, kapjátok le. (én pedig szemét vagyok, mert megint magyar lemezt rakok ki, elnézést. Akinek tetszik az gyűjtse be, olcsó.) Bandai síel. Ez picit a semmiből jött, de cserébe igaz. Pénteken fog hazatérni, addig még feltolok egy Dillinger beszámolót. Gondolkodtam egy "Hiányzol, Bandi!!!"-sorozat elindításán is, csupa romantikus albummal, de sajnos ezekben nem vagyok otthon. Ja igen, még azon is filózok, hogy is lesz nekem pénzem a következő hónapok kötelező báljaira (Therapy Sessions, Boris, Ignite, The Ocean, Converge, nomeg Balaton Sound és Azfeszt). Új külső pedig április végére(?!) várható. Állítólag akkor jelenik meg a Chinese Democracy is.

Evezzünk vissza a keményebb zenebonákhoz. Dögunalmas elfogultsági sorozatom következő részeként álljon itt az a lemez, ami úgy igazán megfogott a ma már hajótörött metalcore hullámból. Az Oncoming Storm az egyik legszigorúbb cumó amit hallottam a műfajból: nélkülözi a dallamos éneket, a fülbemászó gitárfutamokat pedig pont akkor váltják drámaibb témák, vagy kompromisszummentes zúzdák, mielőtt unalmassá válnának. Mindez pedig úgy sikerül a bagázsnak, hogy csak apró stílusjegyeket emelnek át a deathből, és a metalcore szűkreszabott lehetőségeiből valami igazán egyedit tudnak létrehozni. Természetesen ott figyel kötelező zongorás szám is, viszont ez más hasonló próbálkozásokkal ellentétben annyira megmogyorózza a hallgatóságot, hogy a besírás sem kizárt. Töltelékszám nincs a lemezen, és az egység a fő erőssége. Ajánlom azoknak akik imádják a metalcore-t, és azoknak is akik már belefáradtak a fodrász-emo-sírósüvöltősmetál témába.

Nekem az életkorom miatt kimaradt a '90-es évek nagy diszkó életérzése, de most itt a remek alkalom egy kis múltba rave-edéshez! A holland breakcore báró, Bong-Ra jóvoltából egy nagyon átfogó történelemórát kapunk, hogy milyen is lehetett egy parti akkoriban a táncparketten. Jason ezt a munkáját is a szokásos műgonddal állította össze, 3 évig molyolt a 4 gigás kollekciójával, majd kiadta az 50 perces, 12 tételes albumot. Ahogy a borítón is látható, az anyag 135 és 145 bpm között mozog, valamint az összes kötelező külsőséget felvonultatja: sziréna, félreismerhetetlen vokáltémák, netán zongorás kiállások... itt minden játszik! Akinek vannak ilyen emlékei az azért szedje le, aki pedig hasonlót elképzelni sem tud, az szintén füleljen bele, és higgye el: ilyen is volt. (Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy április 26-án a Therapy Sessions keretében Bong újra fellép Pesten. A megjelenés ajánlott.)

Szerdán voltam a Corvin-tetőn, és kellemesen becsalódtam. Egy-két alap szórakozóhelyen előforduló kellemetlenségeskedéstől eltekintve (nem, nem kötődtem:-) atom a hely. Mikor érkeztünk buli még sehol, viszont így megfülelhettem a felvezető lightos jazztémát, utána a hangosabb ambient-breakbeat-egyébelektro királyságot, majd a főműsor témáját. Utólag visszanéztem a műsort, mert nem tudtam, hogy ki volt az elkövető, de szerintem Cadik lehetett: olyan csudamódon volt szétdarabolva a Nirvana Smells Like Teen Spirit-je, és Prodigybácsiék összekeverve Enyanénivel, hogy csak pislogtam a cipőmben, pedig már bőven járt volna a táncosláb. Egyszer nézzetek el, a sörök is jók hálistennek, bár nincs Bak, de az Edelweiss is megteszi. Kizárólag ennek örömére beteszem hát Prodigybácsiék betonkeményen-alap alkotását, de tényleg csak azért, hogy ha tegnap hasraestél hazafele a mobilwinyóddal, ne kelljen nélkülöznöd. Egyébként nincs az a kínzási módszer ami elég büntetés lenne arra az esetre ha nem lenne meg, vagy ha ne adj isten nem hallottad volna még.

A Crowbar egy méltatlanul alulértékelt csapat a súlyos zenék történetében. A zenekarban csak egy állandó pont van, a százvalahány centis és százvalahány kilós Kirk Windstein, aki a bőgőzés mellett az éneket is szállítja, valamint az összes dalt jegyzi. A csóka érdekelt a Down nevű formációban, de az idén debütált Jamey Jasta-val felálló Kingdom of Sorrowban is Ő a főnök. Azonban a projectek ellenére a Crowbar az anyabanda, akiknek ez egy viszonylag nyugisabb termésük, de a dög/mocsok/őserő vitathatatlanul jellemzi a korongot. Az pedig határozottan jó hír, hogy a vén kalóz új Crowbar lemezt ígért, ami talán még idén megjelenhet (de a KoS elfoglaltságok miatt valószínűleg átcsúszik 2009-re). Aki szereti a Pantera, Black Label, Down iskolát, kattintson bátran! Eleje és a vége.

Először is tavaszi fáradtság van, úgyhogy menjetek koncertre/bulizni, ki kell pihenni a telet. Ilyen ébresztőnek pont jó, király talpalávalónak ígérkezik az A38-at szombaton dózeroló Ambushing Europe Tour 2008, az Ektomorffal, a Stuck Mojo-val, a Vengince-szel, és a Tenside-dal. Elvégre nem lehet mindig feszteken feszíteni, mert az csak nyáron van. Mondjuk azért várom, na. Ebben a nagy buzgalomban meg is ismerkedtem a Stuck Mojo legújabb albumával. Nagyon kellemesen kutyulják a hard-rockot a rappel, nekem kifejezetten kellemes csalódás ez az egész Stuck Mojo téma. Azonkívül hogy alap crossover banda, különösen odaver az a tény, hogy egyszerre tudják megmogyorózni a fiatalokat és a véneket is, mindenki találhat kedvére való tételeket.

A japán Boris nem kapkodta el az új lemez felvételét, 3 év telt el a csapat legutóbbi Pink című albuma óta. Persze a 3 év alatt sem végig lazítottak, volt sok turné, közös lemez a Sunn O))) legénységével (Stephen O'Malley ezen a lemezen is felbukkan) , és a bandára jellemző módon jópár egyéb kiadvány is megjelent. A trió továbbra is teljesen egyedi, ezer közül felismerhető a stílusuk, bármely arcukat is mutassák. Atsuo precízen kalapál, Wata (akire öröm ránézni mikor riffelget) nyúzza a gitárt, Takeshi pedig biztosítja a megfelelő alapot a bővővel és hozza az éneket is. Még nem tudom mennyire lesz kedvenc tőlük ez a CD, egyelőre az etalon Akuma No Uta szintjét nem éri el nálam, de panaszra sincs ok. Erős visszatérés ez a japán drone szamurájoktól. Egy magyar koncert pedig már nagyon időszerű lenne!

pass: www.mediaportal.ru